Struccon túl

Február 23-án bilincsbe verve vittek el négy roma gyereket Sajókazán, a buddhista Dzsáj Bhím Közösség által fenntartott dr. Ámbédkar nevű iskolából. Hogy miért éppen akkor és miért bilincsben, arra vonatkozóan a rendőrség nem adott elfogadható magyarázatot. Csak annyit lehet tudni, hogy a gyerekek (fiúk, lányok vegyesen) egy előző héten lezajlott, magánjellegű konfliktus résztvevői voltak, de akkor csupán kihallgatták őket. Az igazgató, egy tanár, néhány szülő és a cigány önkormányzat vezetője az elszállításuk után azonnal bement a rendőrségre, ahol a „Na, megjött a Dzsaj Bhím! Takarodjanak ki innen!” felkiáltással fogadták őket, majd Derdák Tibor igazgató kivételével mindenkit kikergettek. A konfliktus során valaki azt kérte, hogy legalább legyenek tekintettel az aznapi, a tatárszentgyörgyi gyilkosságról szóló megemlékezésre, mire a rendőrök egyike azt válaszolta, hogy „most legalább lesz mire emlékeznetek”.

Az iskola egyik tanára, Orsós János arról értesítette a nyilvánosságot, hogy az épületet minden előzmény nélkül körbekerítették a rendőrök, majd bementek, és mielőtt kiemelték a letartóztatandó gyerekeket, hangosan cigányoztak. Orsós, de mások is arra gyanakodnak, hogy ezt az akciót a közönséges bosszúvágy vezérelte. Előzőleg ugyanis Sajókazán a rendőrök rendkívül kínos ügybe keveredtek: egy minden jogi normának ellentmondó formanyomtatvánnyal jelentek meg a romák telepein, és azt kérték, hogy az emberek járuljanak hozzá a népszámlálás során fölvett, a vallási hovatartozásukról szóló adataik felhasználásához – egy nyomozásban. A nyomozást azért indították, mert a sajókazai jegyző túl soknak találta a községben élő roma buddhisták számát, és az volt a véleménye, hogy a romák helyett a Dzsáj Bhím töltötte ki a kérdőíveket (a romák erre nyilván képtelenek). Ezért följelentést tett, amit a község vezetése támogatott. A romák – élükön a számítógép-használatban is jártasakkal – tiltakoztak a gyanúsítás ellen. Most a rendőrség gyakorlatilag listát kezdett volna összeállítani arról, hogy ki vallja „hivatalosan” is buddhistának, illetve a buddhista közösséghez tartozónak magát. Eljárásukból botrány lett, s a volt adatvédelmi biztos, Jóri András az adatok titkosságának normája alapján tökéletes abszurditásnak nevezte, ami történt. Emellett teljesen érthetetlennek tartotta, hogy miként lehet egyáltalán a társadalomra nézve veszélyesnek minősíteni azt, ha valahol emberek buddhistának vallják magukat.

Hogy a buddhizmus veszélyes volna a magyar társadalomra, nyíltan senki sem mondta, de azt igen, hogy bizonyos egyházi közösségek „piszkos” üzleti szellemmel, „bizniszesedéssel” vádolhatók. Az iskolát fenntartó Dzsáj Bhím is azok közé tartozik, amely a jobboldal szerint csak az iskolatámogatásért kapható pénz miatt vált egyházzá (mintha eleve a biznisz teteje volna, hogy valaki részesül az alkotmány által előírt állami kiegészítő normatívából). Ezt a vádat mind a Jobbik, mind a kormányközeli sajtó, mind pedig a roma felzárkóztatásért felelős államtitkár, Balog Zoltán is többször hangoztatta. Utóbbi némi óvatossággal. „Nem mondom, hogy bizniszegyház, na de arra alapítani egy egyházat, hogy aztán iskolaalapítással szerezzenek pénzt!” – érzékeltette a Kossuth rádió december 16-i, Ütköző című műsorában, hogy ha cigányokról van szó, akkor ott a bizonyítás igénye nélkül is lehet bizniszre gyanakodni. A tények azonban mit sem bizonyítanak a bizniszesedésből. Az iskola nem annak ürügyeként működik, hogy vezetői meggazdagodjanak és kereskedést nyissanak a fejkvótákból, majd az Azori-szigeteken „konferenciázzanak”.

A 2007-ben létrehozott dr. Ámbédkar iskola egy olyan indiai politikusról kapta a nevét, aki kaszton kívüli páriaként született (1891-ben), de végül Ghandi igazságügyi minisztereként a modern indiai alkotmány létrehozójává vált. Politikusi koncepciójának lényege az volt, hogy a politikai jogok és a polgári jogegyenlőség önmagukban nem elegendőek ahhoz, hogy tömegek emelkedjenek ki a páriasorból. A kitöréshez kell egy olyan közösségi hit is, amely önmegerősítő életstratégiát is kínál. A buddhizmus ilyen, és ezért válhatott a buddhista politikus emancipációs mozgalma a valódi társadalmi mobilitás példájává. Itthon a keresztény egyházak egyike sem kínált sem hasonló példákat, sem szándékot a borsodi elesettek megsegítésére, így az iskola alapítója, Derdák Tibor már csak ezért is a buddhizmussal kötötte össze a romák felzárkóztatását szolgáló intézményét. (Lásd Rádai Eszter interjúját: „Biznisz” másképp, ÉS, 2011. május 27.) Az iskola pedig kifejezetten sikeressé vált az évek során. Nem anyagilag – szellemileg. Az Ámbédkarban van általános iskola, gimnázium, szakképző, speciális szakiskola és felnőttoktatás. Borsodban három helyen – Sajókazán, Ózdon és Hegymegen –, Baranyában pedig Mágocson működnek.
A gimnáziumban nappali, esti és levelező évfolyam is van, a szakképző iskola informatikai (számítógépszerelő és -karbantartó), szociális (szociális gondozó, szociális segítő), illetve ügyviteli (irodai asszisztens) szakképzéseket tart, a speciális szakiskola pedig a sajátos nevelési igényű tanulók nappali rendszerű oktatását biztosítja. Az iskolában az esetleg másutt megkezdett általános iskolai tanulmányok befejezésére is van lehetőség.
Pedagógiai módszereiben a személyiségközpontú (gyakran kompetenciaelvűnek is nevezett) pedagógiára támaszkodik. (www.ambedkar.hu, www.dzsajbhim.hu). Arra, amely a gyerekben lévő természetes lehetőségekre épít, és nem valamiféle akarnokságokkal kialakított, egyen-ideológiába bújtatott elképzelést akar mindenkire ráerőltetni.

Négyszáz diákot tanítanak, a középiskolásoktól az idősebbekig, s nagyjából harminckét pedagógus dolgozik az iskolában. A siker mellé az egyértelmű, helyi politikai elfogadottságot is oda lehet állítani, hiszen tevékenységükről például 2011. május 26-án hivatalos helyen, Alsózsolca Városi Polgármesteri Hivatalának képviselőtestületi ülésén is beszámoltak, s a 8/2011. sz. jegyzőkönyv tanúsága szerint a testület egyértelműen pozitívan fogadta a beszámolót. Elhangzott, hogy a gimnáziumi oktatás ugyanolyan színvonalú, mint bárhol másutt, hogy egyre több diák érettségizik, jók az eredmények, s hogy abban az évben minden fő tantárgyból érettségiztek. A polgármester összefoglalója szerint: „Az intézmény jelenléte sikeresnek bizonyul és a jövőre nézve nagyobb létszámmal tud majd diákokat képezni.” Maga is támogatni fogja az intézmény kérelmét az újabb tanterem biztosítására vonatkozóan.

Mindez azonban – több, hasonlóan kisegyházi fenntartású iskolával együtt (ilyen az Iványi Gáboré is) – már 2011 júniusában, az új egyházügyi törvény tervezetének megjelenésekor veszélybe került.

A törvény ötlete egyébként nem más fejében fogant meg, mint éppen Balog Zoltánéban. Ő a választások előtt, még a Hold utcai templom lelkészeként és Orbán egyházpolitikai főtanácsadójaként 2006-ban beszélt erről először, amikor a Hit gyülekezetével szemben táplált ellenszenvét érvényesítette. „Az egyházalapítási törvényt úgy kell megváltoztatni, úgy kell szigorítani, hogy abba az ilyen adócsaló szervezetek ne férjenek bele" – mondta. Az „adócsalás” szót később a divatos „bizniszegyház” kifejezésre váltották át, s a hatalomra kerülő pártszövetség egyházügyi koncepciójában rejtve ma is ez látszik a szelekciós alapelvnek. Kiegészülve azzal a parírozási készségméréssel, amellyel kapcsolatban Balog már akkor leszögezte: a márciusban Orbánnal már tárgyaló egyházaknak mentességet kell adni. Mint közismert, az általa megtámadott Hit gyülekezete végül mégis bekerült a „jók” körébe, így Balog szelekciós vágyai ez ügyben kielégületlenek maradnak. Meglehet, ezt pótolja most a Dzsaj Bhím elleni harc lehetősége.

Manhunt – flickr/boxchain

Mire eljutottak a törvény elfogadásáig, már nem volt kérdés, hogy nyílt, hatalmi szempontú szelektálásról van szó, s a cél az, hogy az minden reális tény és szempont kizárásával monolit ideológiai hatalmat biztosítson a kormánynak, amely szeret a papok, hittérítők és a templomból kufárokat kikergető Krisztus szerepében tetszelegni. Filozófiáról, keresztényi szellemiségről ne beszéljünk, hiszen az elvárásokat illetően csak regulákról és egyfajta egyen-hazaszeretetről, eszményi alattvalókról hallunk. De ha csak a cselekedeteiket nézzük, abból is nyilvánvaló, hogy a legfontosabb keresztény fogalom, a karitász kiesik a látóterükből, s az univerzalizmus ellen kifejezetten hajtóvadászat folyik. Számukra a vallásosság, illetve a kereszténység a legkevésbé sem szellemi-filozófiai kérdés, hanem egyértelműen hatalomképviseleti téma. Ők abban különböznek másoktól, hogy egy mindenkiénél nagyobb(nak képzelt) hatalom szolgálatában állnak, a világban lehetséges legnagyobb erőt képviselik, és ennek jegyében szelektálnak. Vagyis a kormány úgy viselkedik, mint egy fundamentalista egyház.

Még a törvény előkészítési fázisában megjelent az a rendelet, amely lehetővé teszi, hogy az önkormányzatok minden további kötelezettség nélkül átadják az egyházaknak az oktatási intézményeket, s így jelentősen föl lehet futtatni az egyházi iskolák számát. (A közoktatási információs rendszer adatai szerint a 2010/2011-es tanévben 369 egyházi fenntartású intézmény volt az országban, s a következőkben nagyjából negyedével több egyházi iskolával lehet számolni.)

A dr. Ámbédkar Iskola vezetői június 16-án levelet tettek közzé a Fidesz frakcióvezetőjének, Lázár Jánosnak címezve, a Dzsaj Bhím Közösség honlapján. Ebben felhívják a címzett figyelmét, hogy az új egyházi törvény tervezete veszélybe sodorja „hazánk talán legnagyobb létszámú roma nemzetiségi intézményét”, mert a közösség a törvény alapján elveszítené egyházi minősítését, és így elesne az egyházi iskoláknak járó, kiegészítő állami normatívától. Fennmaradásuk létjogosultságát az elért eredményekkel és kiemelten hasznos tevékenységükkel próbálták igazolni. „A Dzsaj Bhím Közösség tagjai imádkozni, tanítani, életformát váltani járnak az isten háta mögötti falvakba (…). Munkájuk nyomán mélyszegénységben felnőtt fiatalok kerülnek egyetemre, írástudatlanok ismerkednek a betűvetéssel, iszákos apák teszik le a poharat” – írták. Levelük végén arra is hivatkoznak, hogy Balog Zoltán államtitkár ottjártakor példamutatónak tartotta az intézmény működését. Balog ugyanis 2010 decemberében ajándékcsomagokat vitt az iskolának, amelyet a gyerekek karácsonyi rajzokkal viszonoztak.

Ehhez képest Balog a következőkben egy lépést nem tett az iskoláért, holott az nyilvánvalóan nagy terhek átvállalásával tesz szolgálatot az állami roma-programnak is. A törvényt – amelynek célja elérhetetlen, hiszen egy kormány előre nem döntheti el, miből lesz biznisz, és ezért az egész egy irracionális összevisszaság – júliusban elfogadta az országgyűlés.

Ezek után, az őszi újrakezdéskor lépett be a képbe a Jobbik, amely akkor, úgy látszik, éppen nem talált másik ürügyet cigány- és kisegyház-gyűlöletének a gyakorlására. Ekkor indult meg az a józan ésszel felfoghatatlan hadjárat, amely úgy irányult a csoport és az iskola ellen, mintha valami bűnszövetkezetet kéne felszámolni, miközben a törvény önmagában, mindenféle külön hadjáratok nélkül is elég volna a kinyírásukhoz. Különösen, hogy a 2012. február 27-i módosítása véglegesítette: a Dzsáj Bhím nem elismert egyházközösség. Mindaz, ami Sajókaza ügyében történt, egyetlen, nyilvánvaló törekvést szolgált: az öncélú gyűlölet kiélését, és a mások által működtetett, sikeres intézmények dühödt megsemmisítését.

A nyitótüzet a Jobbik két képviselőjének összehangolt felszólalása jelentette. Az iskola közelében Márton Ferenc, a Jobbik ózdi önkormányzati képviselője, a budapesti parlamentben pedig Endrésik Zsolt képviselte az egyértelmű rasszizmust és kirekesztő szándékot. Az összehangolást annyira nem is akarták elleplezni, hogy Endrésik beszéde Mártonénak több helyen is a szó szerinti megismétlése volt. A különbség csupán annyi, hogy beszéde végén Márton „ellenőrzési rendkívüli bizottságot” követelt az iskola ügyében, Endrésik viszont kérdéssel zárta: „Meddig folytathatnak hasonló tevékenységet ezek az oktatási intézmények?”

Mindkettejük szóhasználata a cigányokat és zsidókat rasszi (jobboldali szóhasználatban: faji) alapon lenéző, a saját felsőbbrendűségének megkérdőjelezhetetlensége talaján nyilatkozó ember gondolkodására utalt. (Melynek hallatán a környezetükben senki föl sem szisszent.) Az iskola puszta jelenlétét és önmagában álló aktivitását nagyfokú térhódításként, szembeötlő terjeszkedésként és nyomulásként leíró mondataikban például az élettér veszélyeztetésének elmélete van jelen. A „magasabbrendűek” részéről elvárt örök fölénymonopólium igényét az „elmagabiztosodott személyek” emlegetésével jelezték, és természetesen a „minden mögött a zsidók állnak” klisé is ott volt. Igaz, Mártonnál ezt csak a „bizonyos körök céltudatos benyomulása” kifejezés, valamint az SZDSZ neve keltette életre, és ő a kompetencia-megvonást célzó mondatában sem lépett túl a gúnyolódáson: „Kérem alázattal, hallott már azelőtt valaha valaki a Dzsáj Bhim közösségről? Buddhista cigányokról, pláne Borsodban?”, Endrésik azonban már nyíltan előhozta a származás alapú ítélkezést: „Hallott már ezelőtt valaki a Dzsaj Bhím Közösségről az SZDSZ-en kívül? Buddhista cigányokról, akik ’holokauszt-menetelnek’ zsidó vezetőkkel?”

A mások speciális tudásának lekicsinylésében Márton valamivel többet nyújtott, és több példával részletezte, hogy az iskolában miért csak idézőjelben értendő a „tanítás”: azért, mert „az csak cigányzene-hallgatás, kannaütögetés és ilyesmi”, valamint „bohóctréfa”.

Endrésik a példákra nem fordított ennyi energiát, és csupán az idézőjelességet és a bohóctréfát ismételte meg, ugyanakkor színesebben gyalázta a tanodákat: „Az SZDSZ-es ámokfutás következményei az úgynevezett tanodák, bárminemű állami és önkormányzati felügyelet nélkül. Azt hirdetik magukról, hogy áldozatos munkával cigány gyermekeket nevelnek, juttatnak majd szakmához, sőt diplomához. A valóság viszont dióhéjban: maga az Ámbédkar csak nevében gimnázium (…). Teljesen szakképzetlen, arrogáns személyeket helyeznek komoly pedagógiai és intézményvezetési pozíciókba”.

A mások bensőségességét irigylő, féltékeny gyűlölet Mártonnál jelent meg erősebben, amikor azt nehezményezte, hogy az informatikai érettségiről nem irtották ki az otthonos elnevezéseket: „a cigánygyerek a monitort tévének, az egeret kattantónak nevezte, és érettségit kapott rá.” (A képviselő valószínűleg azonnal lecigányozná és lezsidózná az egész EU-t, ha megtudná, hogy az e-mailbeli kukacot az olaszok csigának, a németek és hollandok majomfaroknak, a dánok meg elefántormánynak hívják.)

Arra, hogy univerzálisan és feltétel nélkül élősködőknek tartja a cigány gyerekeket, az őket segítőket pedig az élősködés pártolóinak, ez a mondata utalt: „már arra is érettségit adnak, ha a cigány gyermek délben befárad megenni az ingyenes ebédet”.

A „csak a pénz érdekli őket” klisét viszont legalább színezi a magyar nyelvhez való vicces viszonya:„nyoma sincs a Dzsáj Bhim semmiféle hitéleti tevékenységének, templomának, papjainak, hanem csakis a tanodák működtetése címén történő pénzkapásról ismert”.

Azt is Márton fogalmazta meg plasztikusabban, hogy ahol kisebbségiek is pályáznak ugyanarra a pénzre, amelyre „mi” is, ott nem egymás melletti pályák futnak, hanem egy olyan szervesség áll fenn köztünk és a pénz közt, amelyet a cigány gyerekek beékelődött, idegen testként tesznek tönkre: „Az oktatásügyre fordítható források nélkülük is ugyanúgy rendelkezésre állnának, sőt nélkülük még jobban, mert ha nem iktatnák magukat közbe, akkor ezek az EU és magyar állami források nem csapolódnának meg (most nagyon tapintatosan fejeztem ki valamit)”. (A zárójelben említett tapintatosság nyilvánvalóan a lopás evidens, és látszatra udvariasságból nem kimondott „tényére” utal. Valójában persze arra, hogy Márton maga is tudja: csak feltételezés a lopás, bizonyítani nem tudja, és azért nem mondja ki, mert nem szeretne pert veszíteni.)

Egy másik, karakteresen rasszista felfogást viszont Endrésik tett közzé, amikor arról beszélt, hogy a „sajátságos” csoportok esetében nem kellenek ugyanolyan sajátságos agressziók ahhoz, hogy a felbukkanásuk zavaró és feszültségkeltő legyen. Elég, hogy léteznek, jelen vannak: „Az ilyen sajátságos csoport felbukkanása és tevékenysége a térségünkben nemhogy csökkentené, hanem növeli az etnikai feszültséget”– zárta a mondandóját.

Endrésik fölvetéseire nem Balog Zoltán válaszolt, mint az logikus lett volna, hanem a nemzeti erőforrásminisztériumi államtitkár, Hoffmann Rózsa, aki egyáltalán nem tartotta fontosnak tisztázni, hogy civilizált nézőpontból mit szokás etnikai feszültségkeltésnek tekinteni. Így azt az alapvető választóvonalat sem húzta meg, amelynek láttán tudnánk, hogy miben különböznek ők a szélsőjobbtól. (Ezt a vonalat természetesen Balog sem húzta volna meg, hiszen jól tudjuk, még Gyöngyöspatáról, hogy az ő fejében is a cigányok voltak a feszültség egyedüli létrehozói.) Ezért azzal kellett megelégednünk, hogy csupán a stílusukban különböznek (Hoffmannak nem tetszett Endrésik szóhasználata), ám az alapkérdésekben nincs eltérés. Hoffmann, lényegében eleget téve a jobbikos elvárásnak, meg is ígérte az iskola felszámolását, csak éppen elkendőzve és finoman fogalmazta meg: „a közösség további működésének támogatása csak komoly pénzügyi és szakmai átvilágítás után lehetséges”.

Szavait tett követte, mert az iskolát heteken át zaklatták a legkülönfélébb ellenőrző szervek. A lakosokat pedig maga a polgármester figyelmeztette arra, hogy ha nem hagynak fel a buddhizmusukkal, akkor a pap sem a gyerekeiket nem fogja megkeresztelni, sem a halottaikat nem fogja eltemetni a többség által normaként felfogott és az összetartozást kifejező katolikus szertartás szerint. A Dzsáj Bhímhez tartozók azzal próbálták védeni a helyzetüket, hogy ugyanolyan pontossággal különbséget tettek a „közösséghez tartozás” és a „felekezethez tartozás” között, ahogyan azt a népszámlálás kérdőíve is megtette, és ezzel egy sajátos ökumenét hoztak létre. Ám mint oly gyakran, most is az derült ki, hogy legyen mégoly fontos a deklarációk szintjén egy hatalom számára az ökumené, ha azt egy általa idegennek tartott származási csoport is a magáénak tartja, akkor inkább neki sem kell. Ahogyan az integráció igénye is csupán deklaráció marad, hiszen ahol ilyen természetességgel tudnak felháborodni a kisebbségek öntudatosodásán, és tekintik veszélynek egy iskola oktatási aktivitását, ott nyilvánvalóan nem integrációt várnak, hanem totális önfeladással járó és a másik mély lenézésén alapuló asszimilációt.

Az iskola fennmaradása egyetlen garanciájának ma az a mondat látszik, amelyet Balogtól hallottunk a már említett rádióműsorban: úgy nem működhetnek, mint eddig, de majd egy különalkuval elrendezik a dolgot, hogy „más formában tudják működtetni az iskolájukat”.

A roma integrációs programjával folyamatosan büszkélkedő felzárkózatásügyi államtitkár tehát azt tekinti felzárkóztató stratégiának, ha önkezével cseréli le egy jól működő iskola fenntartóját, és veszi kézbe az anyagi függéseinek rendszerét.

Balog kevés olyan, látványos lehetőséget kapott, hogy felmutassa az országában működő, pozitív példákat a feltörekedni vágyó cigányok és az őket értőn támogató többségiek együttműködéseire, mint amilyet a tanodákon, közösségi házakon és kreatív vagy buddhista iskolákon alapuló programok kínáltak fel neki. Balog a Berlini Filmfesztiválon bemutatott „országmosdatásán” mégsem ezekkel dicsekedett. (Igaz, hogy is dicsekedhetett volna, hiszen részese az ellenük folyó hajtóvadászatnak – a Ferge Zsuzsa vezette programot is ők szüntették meg, egyetlen tollvonással.) Balog azzal védte az ország „cigánypártiságát”, hogy egyfelől ugyanolyan idegen, új népcsoportként írta le a magyar cigányságot, mintha például most érkezett török vendégmunkások lennének (a „másutt is vannak feszültségek” gondolathoz párhuzamba állította a német-török és a „magyar”-cigány kapcsolatot, mintha a magyar cigány nem őshonos magyar volna). Másfelől pedig a velük végzendő, közös felzárkóztatási munka lényegét a pénzek ellenőrzésének megosztásában, tehát a függés helyzetének kimerevítésében látta. Ez az a koncepció, amelynek érdekében itthon elképesztő energiával rombolnak le mindent, ami működőképes, és ami egy társadalom életének az olajozottságát, a finombeállításait biztosítja, és ez az, amit külföldön dicsekvésként adnak elő.

Amivel azonban egy dolgot kétségtelenül elértek: hihetetlenül röhejesnek látszunk, miközben a szó szoros értelmében a vérünk folyik.

Forrás:Lévai Júlia

http://www.galamuscsoport.hu/tartalom/cikk/122238

Beszélgetés Orsós Jánossal, a Dzsaj Bhím Közösség vezetőjével április 11-én, pénteken 17.00-kor a POP Bárban
A beszélgetés facebook-eseménye

„Az életünket szabályozó Pátimokkha szabályok a görög demokráciával egyidősek. A buddhista szerzetesek „upószatha”gyűléseinek alkalmaira, tehát holdtöltére, újholdra és a félhold napjaira készültek. A théraváda rendszer 227 szabálya a dél-kelet-ázsiai kolostorokban azóta mindmáig folyamatosan érvényben van: ez a világ legrégebben működő szervezeti szabályzata. A szabályozás lényegi gondolatai pedig máig élő és ható szellemiségként tapinthatók ki olyan ázsiai csúcsteljesítményekben, mint pl.a Toyota-módszer 14 vállalatirányítási alapelve. Csodálattal adózunk az ókor szerzeteseinek, akik ennyire sikeres jogi kódexet alkottak. S csoda-e, hogy Dr Ámbédkar műve, az Indiai Köztársaság Alkotmánya ezeken a spirituális alapokon építkezve oly tartós szabályrendszernek bizonyult? Indiában nem csattant guillotine, nem tört ki proletár forradalom, nem pusztított holokauszt, nagy ugrás, katonai junta. A világ legnépesebb demokráciája egyedülálló stabilitással jutott el a demokratikus jogállamig. Mi kellett ehhez? Csak vissza kellett térni az ősi India szellemi mestereinek tanításaihoz. E mesterek oly korban éltek e földön, hogy bizony sok vérforraló esettel találkoztak, amint erről bőséges beszámolókat olvas-hatunk a szentiratokban. A maguk részéről mégis elvetették az agressziót: szóba se kerülhetett náluk a halálbüntetés, de még a korbácsot, a bilincset és a rácsot se tekintették jó megoldásnak. A bűnöző Angulimálát például maga a Buddha térítette jó útra, s ezután személyesen a Felébredett védte meg a rovott múltú gonosztevőt a király igazságszolgáltatásától. Buddha szerzetesrendjében úgy tartották, hogy értelmes emberek vagyunk, még a legnehezebb problémákat is meg tudjuk beszélni, ha összegyűlünk, és komolyan vesszük egymást. Azt is meg kell azonban mondani, hogy nem könnyű dolog helyt állni a gyűléseken. Nagyon is ismerősek nekünk a 2500 éves buddhista hagyomány tudósításai a gyűléseken előforduló kínos jelenetekről:

Pátimokkha V.8. 80.§: „ha egy szerzetes feláll a helyéről és elmegy, anélkül, hogy a véleményét kifejezte volna, amikor a Közösség közösségi döntést kíván hozni, az megvallandó vétség.”Miért áll föl, miért megy el, miért nem vállalja a véleményének ütköztetését a többiekkel? Úgy tapasztaljuk, hogy a kínos helyzetek mozgatórugója rendszerint a félelem. Nehéz feladat felelősséget vállalni a sajátvéleményemért a közösségben. Könnyebb hallgatásba burkolózni, sértődötten távozni, vagy valamely tekintély mögé bújni:

Pátimokkha V.8. 71.§: „Ha egy szerzetes, akit a többiek a Tan valamely előírásával kapcsolatban figyelmeztettek, így beszél: ‘Testvérek, képtelen vagyok alávetni magam ennek a rendelkezésnek, amíg nem kaptam felvilágosítást a rendi fegyelem egy tapasztalt mesterétől’ –az megvallandó vétség. Egy törekvő szerzetesnek önmagától kell tanulnia, kérdeznie és bizonyosságra lelnie”–olvassuk a mintánkul szolgáló 2500 éves buddhista szentiratban. A kínos helyzetek legkínosabbika, amikor az indulatok elő is törnek. Buddhistáktól igazán nem ezt várja el a környezetük. De bizony a Buddha idejében is elő-előfordult, hogy emberek elveszítették a fejüket:

Pátimokkha V.8. 75.§: „Ha egy szerzetes haragjában vagy indulatból ráemeli a kezét egy másik szerzetesre, az megvallandó vétség.”

Pátimokkha V.8. 77.§: „Ha valaki szándékosan kétségbeesésbe kerget egy barátunkat, hogy akár csak egy pillanatra is nyugtalanná tegye, az megvallandó vétség.”

A Dzsaj Bhím Közösség kialakulása során az első szabályalkotó gyűléseink 1991-ben Püspökladánybanés 1992-ben Taron zajlottak le. Az Amrita Egyesület keretében ezek két évtized alatt rendszeressé váltak, és állandósult a résztvevők köre. Dr Ámbédkar történetét megismerve a vallási tartalom egyre gazdagodott a 2000. évtől kezdve a cigány diákok, 2005-től pedig már a dhammamitrák vallási elvonulásain Bükkmogyorósdon, Hetefejércsén és a sátai tanyán. Iskolánkban később bevezettük a Toyota-módszer 14 elvét, tehát a legkorszerűbb kelet-ázsiai minőséget importáltuk Borsodba és Baranyába. Ezeket a tanulmányainkat tükrözik kötetünkben a szabályaink mellé helyezett kommentárok, történetek. A Dr Ámbédkar Iskola diákjainak heti értekezleteit (mánfai kollégiumi hagyományaink nyomdokain) konferenciának hívjuk. Ezek az alkalmak módot adnak a fiatalok számára fontos kérdések közös megbeszélésére, szabályok alkotására. A fiatalok otthon népes rokoni közösségekben élnek, de az újfajta közösségben mégis nehéz egyenrangú résztvevőként megszólalni. Eleinte még a közös étkezések is problémát okoznak. Idővel aztán a legnehezebb ügyeket is avatott módon rendezik el. A tanári karunknak olyan falvakban, telepeken kell helytállnia, ahol középiskolai tanárok soha nem jártak. Olyan családokkal is dolgoznak, ahol az érettségi és a diploma elképzelhetetlen, a hat gyerek, a nélkülözés, a munkanélküliség, a szegregáció és sokszor bizony a börtön a perspektíva. Ezt a munkát csak folyamatos tanácskozás segítheti sikerre. A technikai dolgozók körébe igyekszünk háromhavonta bevonni minél több olyan asszonyt, embert, aki önkéntesként már bizonyított. Minden dolgozó tartozik valamilyen heti értekezlethez, és tartozik azon aktívan részt venni. Nálunk nem takarítónők és karbantartók dolgoznak, hanem gazdasszonyok és gazdák. Az értekezletek kizárólagos hatáskörébe tartozik a heti tevékenységek kijelölése, a munkatársak, önkéntesek, diákok munkájának egymás közötti értékelése. Körben ülünk, így minden érintett szemkontaktusban lehet a rá vonatkozó értékelés megfogalmazójával, és a többiek pedig tanúk, hozzászólók lehetnek. Nem esünk a modern technika bűvöletébe, nem mindjárt online üzenünk. Maradunk az ókori példánál: egymás értékelésekor megköveteljük az összes érintett előre megszabott időben való személyes jelenlétét. Az üzenet, a beírás, a kiírás, az osztályzat csak ezután következik. A Dzsaj Bhím Közösségben és iskolánkban kínos lenne a pletyka, a kör e-mail-ek, a facebook vagy éppen a sajtó használata a társaink, munkatársaink tevékenységének minősítésére. Ezen eszközök szertefoszlatnák a bizalmi légkört, s az illetéktelen kiszivárogtatás veszélyét hordoznák. Ez az ókorban is így volt:

Pátimokkha V. 1. 9.§: „ha egy szerzetes arról beszél egy tanítványnak, aki még nem kapta meg a megfelelő beavatást, hogy valamelyik szerzetes milyen nagy vétséget követett el – az megvallandó vétség”

Az értekezletek rendszerének általánossá válása segít minket a felhalmozódó feszültségek, indulatok idejében történő levezetésére. Aki eddigi iskolájában, munkahelyén úgy érezte, hogy nem kérdezték meg őt, hogy fontos döntések vagy minősítések háta mögött hangzanak el, a Dzsaj Bhím Közösség intézményeiben joggal várhatja el, hogy mindenki tartogassa ezeket a heti konferenciára, értekezletre. Arra tanítunk mindenkit, hogy az önkormányzat ülésein, falugyűlésen, választásokon is vegyen részt.A Dzsaj Bhím Közösség világiak számára nyitott, állami feladatokat is átvállaló, hivatalos intézményeket működtet. Mégis elsősorban vallási szeretetközösség vagyunk. Túltekintünk saját közösségünk határain, és föltesszük a kérdést: mit tehetünk másokért és magunkért? Tiszta tekintettel nézünk egymás szemébe, mértékletesen, jóindulatúan és szelíden döntünk, becsületesen beszélünk, jól viselkedünk, tisztes megélhetést keresünk magunknak, erősen edzünk, fegyelmezetten figyelünk, mélységes mély elmélyedésbe merülünk. Önkéntes munkában szemetet szedünk és parkosítunk. Gyermeknevelés mellett is vállalkozunk a továbbtanulásra. Cserkészkedünk, zsonglőrködünk, focizunk és színházazunk. Kirándulni visszük a telepi gyerekeket, és könyvet adunk a kezükbe. Szembenézünk az alma-és uborka tolvajokkal, a vandál rombolókkal, sikeresek vagyunk az áramlopás és a falopás visszaszorításában. Fellépünk a szegregáció, a diszkrimináció, a szegénység kriminalizációja ellen. Együtt dolgozunk jogvédő szervezetekkel: nyáron Amnesty International táborokba járunk, otthon TASZ pontot működtetünk, Egerbe és Debrecenbe szegregációs perekre járunk a CFCF Alapítvánnyal. Látogatjuk a rabokat és a betegeket, virrasztunk a gyászolókkal. Zsolozsmázunk, figyeljük a lélegzetünket, szerető kedvességet árasztunk a világban. A Dzsaj Bhím Közösség azoknak az egyháza, akik hisznek e gyülekezet erejében.”

(A cikk forrása: dzsajbhim.hu/navapatimokkha.pdf 13-17.o)

(A kép forrása: http://www.tarrdaniel.com/documents/Buddhizmus/buddhista_szangha.html)

Beszélgetés Orsós Jánossal 2014. április 11-én 17.00-kor a POP-ban 
(1075 Budapest, Király u. 11.). 

A Magdolna és Lujza utca kereszteződésében, a sarkon, egy emeletes társasház földszintjén működik 2010 óta a Kék Pont Drogkonzultációs Központ és Drogambulancia Alapítvány VIII. kerületi tűcsere programja. A szervezet 2010-ben költözött ide, 2013 decemberéig együttműködésben állt a józsefvárosi önkormányzattal, amit az önkormányzati képviselő-testület szerződésszegésre hivatkozva 2014-től felbontott. Álláspontjuk szerint a Kék Pont nem tett eleget annak a korábbi vállalásának, amely szerint kötelessége lett volna a köztéri drogszemét begyűjtés is. A komplex program egyébként soha nem kapott pénzügyi támogatást az önkormányzattól, az évente több mint százmillió forint állami, üzleti és magántámogatásból tevődik össze. Persze az önkormányzat nem dobta, nem is dobhatta ki őket a kerületből, mert érvényes ingatlanbérleti szerződésük van és az ÁNTSZ is engedélyezte a tevékenységüket. Az alapítvány folytatja munkáját a kerületben, amit normatív támogatásból és magánadományokból fedeznek.

A program célul tűzte ki az intézményi kapcsolatot nem preferáló szerhasználókkal való kapcsolatépítést, a droghasználók széles rétegének elérését. Honlapjukon közzétett „mission statement”-jük a következő:

„Ártalomcsökkentő tanácsadással, tűcserével, szűréssel, egyéni estkezeléssel, eltereléssel a droghasználóknak nyújtunk eseti, vagy rendszeres segítséget. Aktív szerhasználóknak nyújtunk segítséget munka és szálláskeresésben, szociális ügyintézésben.

Ingyenesen, anonim módon elérhető szolgáltatásaink a következők:

• tűcsere: injector, szűrő, melegítő edény, desztilláltvíz, víztartó, érszorító, aszkorbinsav, alkoholos kendő
• egyéb ártalomcsökkentő eszközök: véna-ápoló kenőcs, gyógytea, vitaminok, óvszer
• egyéni tanácsadás: jogokról, drogok ártalmairól, biztonságosabb szerhasználatról, fertőzésekről
• HIV, Hepatitis B, C szűrés helyben és hozzákapcsolódóan tanácsadás
• kezelőhelyre irányítás - igény esetén
• internet használat”

forrás: http://kekpont.hu

Az ártalomcsökkentő tűcsere-szolgáltatás hétfőtől péntekig, délután kettőtől este hatig érhető el. A napi négy órában rendszerint 50-100 ember fordul meg a “sarkon”. A központ közel 3000 droghasználóval áll kapcsolatban: a többségük amfetamint - speedet - használ, a többiek heroint. Az alapítvány statisztikái szerint a tipikus látogató húszas évei végén járó, roma férfi. Korábban a tűcsere-központ a SOTE tulajdonában lévő, lakók nélküli épületben működött, a Kálvária téren – a helyiségekben nappal az Ébredések Alapítvány pszichiátriai betegekkel foglalkozott.

2010-ben a kerületben maradva egy sarokkal arrébb költözött a KÉK Pont józsefvárosi központja. Négy éve itt folytatják küzdelmes munkájukat a többségében józsefvárosi, vagy életvitelszerűen itt élő szerhasználó lakosok – de valójában minden lakos – szolgálatában.

Ennek ellenére 2013. végén a kerületi önkormányzat felmondta együttműködését az alapítvánnyal, mely komolyabb következményekkel eddig nem járt, de civilek azóta is kitartóan kampányolnak a végleges költözés/bezáratás mellett, legutóbb egy januári tüntetéssel kívántak érvényt szerezni akaratuknak (Orczy Egyesület).

Az egyik legtöbbet hangoztatott vád az volt, hogy a tűcsere más kerületek és városok drogosait szolgálja ki, ráhúzva ezzel a fogyasztókat Józsefvárosra. De a szervezet statisztikái szerint nem ez a helyzet, az utóbbi időben klienseik 87,2 százaléka józsefvárosi lakos volt. Támadási felületet jelentettek az eldobált tűk is, amiknek összeszedését amúgy végzi ugyan a Kék Pont is, de alapvetően önkormányzati feladat lenne. A probléma tehát nem a nyolcadik kerületbe van nyomva, hanem ez a helyszíne már hosszú évtizedek óta! Budapest legfertőzöttebb részének közepére hozták a programot, oda, ahol a leginkább szükség van rá.

Minden jel arra mutat, hogy a kormányzati, illetve önkormányzati politika prioritásai közt nem szerepel eme társadalmi probléma kipróbált szakmai modelleken alapuló hatékony kezelése, ahogyan a tények elismerése sem. A hivatalos drogprogram-felelős pedig a jelek szerint az ártalomcsökkentés helyett iskolai drogprevenciós előadásokat szervező Fiatalokat Egészséget Családot Segítő Közhasznú Egyesület, vagyis a FECSKE lesz. Ez tűcserével ugyan nem foglalkozik, de beszállna a “drogszemét” gyűjtésébe.

A jelenlegi nemzeti drogstratégia nem ad sok fogódzót, mert a kormányzat célja a "drogmentes Magyarország" megvalósítása, és ebbe nem fér az bele, hogy vannak kábítószerrel rendszeresen élőket ellátó szervezetek, mert akkor ugye ez azt is jelenti, hogy vannak kábítószerrel rendszeresen élők, és az akkor már nem drogmentes.

Tóth Roland, addiktológus hallgató, a Kék Pont önkéntes gyakornoka szerint a program ellenzőinek azt kéne megérteniük, hogy a tűcsere csak az egyik elem kéne, legyen a kábítószer elleni küzdelemben. Ettől nem fognak kevesebben fogyasztani, ezzel azt lehet elérni, hogy ne terjedjenek veszélyes fertőzések. A tűcsere mellett kéne, működjön rendes ambulancia, tanácsadás, megelőzés. Ezekhez pedig kéne egy kidolgozott városi/kerületi drogstratégia, de ennek nem sok nyomát látni.

Minden nagyobb nyugati városban vannak olyan területek, ahol az intravénás kábítószer és a pusztító nyomor egymásra talált. És rendészeti eszközzel sehol nem sikerült ezt felszámolni. Szociálpolitika kéne, rendes szűrés, ártalomcsökkentés. Meg mondjuk ellenőrzött belövőszobák.

Az ártalomcsökkentés egyik bevált formája a belövőszoba, ahol orvosi felügyelet mellett, steril körülmények között adhatják be maguknak a függők a szert. Svájcban, Kanadában, Hollandiában, Németországban, Spanyolországban, Norvégiában, Luxemburgban és még sok helyen működő hasonló intézményekben sikerült minimalizálni a halálos túladagolások, illetve a HIV és a hepatitis fertőzések számát. Az utcákról is eltűntek a droghasználók, valamint a szétdobált tűk is. A nem drogozó többséget sokkal kevésbé zavarják, és főleg nem veszélyeztetik tovább a drogozók. Ugyanis az a tapasztalat, hogy nem csak a drogszemét és a bűnözés veszélyeztette a nem drogozókat, hanem a vírusok is. Például a HIV vagy a hepatitis a prostitúció miatt nagyon hamar átterjedt a többségi társadalomra is. A belövőszobáknak köszönhetően a drogosok körülményei konszolidálódtak. Mivel nem menekültek a társadalom és a rendőrség elől, nem bűnözőként kezelték őket, nem voltak halálos betegségeik, sokan közülük néhány éven belül átmentek józanságot célzó terápiára is. Tehát vannak jó példák is, de mi ismét nem ebből tanulunk. Miközben a világ nagyvárosai az InSite szobák felé halad a probléma megoldásával, mi elindulunk visszafelé.

A program aggasztó szépséghibája, hogy a csere nem minden esetben szó szerint értendő. 10 visszavitt injektorért 15-öt kaphatnak, míg az esetleges többletvisszaváltás nem jár magasabb számú steril fecskendő kiadásával, köszönhetően a visszavágott állami támogatásnak, így az Alapítvány nem tud több tűt kiadni, a szerhasználóknak pedig nem áll érdekében a visszavitel. A drogszemét a kommunális hulladék közt végzi, rosszabb esetben köztereken, a nyolcadik kerületből pedig semmi perc alatt megint Chicago lesz.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

A Dzsaj Bhím Közösség elnöke
Sajókaza

Meseszerű életút áll a 37 éves Orsós János tanár úr mögött, aki ha kis késéssel is, de úgy döntött: viszi valamire a hidasi cigánysorról. A baranyai falu egykori kisebbségi elnöke egykor a cigány önkormányzat pénzét tanulmányi ösztöndíjakra fordította, de ő sem maradt ki a tanulásból. Ma a dr. Ámbédkár iskola tanáraként mutat példát közeli és távoli környezetének arról, hogy van kitörési lehetőség nehéz helyzetekből is, ha van hozzá önakarat. Életéről Sajókazán mesélt. 

– A sorsomért én vagyok felelős, és ahhoz én tudok a legtöbbet hozzátenni. Te magad kellesz a sorsod alakításához, ha pedig ezt megértjük, nagy baj nem lehet – idézte elöljáróban iskolájuk névadójának mondását a Dzsaj Bhím Triratna Buddhista közösség elnöke. Véleménye szerint ez a néhány mondat elég ahhoz, hogy lerakjuk a gondolkodásunk, a jövőnk alapjait, mert abban minden fontos tényező benne van. Ő is ennek a felismerésnek köszönheti, hogy kitört a munkanélküliségből, majd tudott másokon is segíteni. Mára sok száz fiatal mondhatja el magáról, hogy Orsós tanár úr tanítványaként jutott előbbre az életben.

– Bonyhádon születtem 1975-ben. Szüleimmel és hét testvéremmel egy szoba-konyhás kis házban éltünk a hidasi cigánysoron. A körülmények ellenére igyekeztem lépést tartani a tanulásban a helybeli gyerekekkel, de éreztem a beskatulyázás minden hátrányát, feleléskor rendre csak 2-es  3-as osztályzatot kaptam. Egy idő után feladtam a küzdelmet és hetedikben osztályt ismételtem. A  8 osztályt mégis elvégeztem és segédmunkás lettem a bonyhádi edénygyárban. Dolgoztam, katona voltam egy évig és időszakonként munkanélküli. Elmúltam 21 éves, amikor újra bementem a templomba, ahol egykor első áldozó voltam. A római katolikus pappal hamarosan ifjúsági kört szerveztünk és igyekeztünk a vallás felé irányítani a fiatalokat. Ő szólt 1996-ban, hogy indul egy szociális gondozó képzés Pécsen és jelentkezhetek. Nővéremmel együtt felvettek, majd a szociológiát és pedagógiát oktató szakemberek látókörébe kerültem, akik a Gandhi Gimnázium környezetébe tartozó Amrita Egyesülethez irányítottak. Az ottani szakemberek győzködtek, szerezzek érettségit. Egyikük Derdák Tibor tanár úr volt, akivel ma kollégaként dolgozunk. Érveik hatottak és beültem az iskolapadba. Közben 1998-ben Hidason megnyertem a kisebbségi választást, majd elmondtam az embereknek, hogy a cigány önkormányzat pénzét gyerekeik taníttatására költöm. Elfogadták.

Budapesten, a Belvárosi Tanodában szereztem érettségit 2001-ben.

Tanulmányaim idején az Amrita Egyesület biztosított számomra pénzkereseti lehetőséget. Ott pályázatokat írtam a Soros Alapítványhoz, tőlük pedagógus- és diák ösztöndíjat lehetett nyerni. 2002-ben elkezdtem a Tan Kapuja Buddhista Főiskolát, 2006-ban pedig a Waldorf Tanárképzőben kaptam nyelvtanári diplomát. A beás nyelvet és a buddhista hittant tanítom a diákjaimnak – sorolta élete fontos mozzanatait.

Orsós János 16 éve vesz részt cigány fiatalok oktatásában, a legjobb eredményeket a Dél-Dunántúlon érte el. Először Mánfán tanított, majd Alsószentmártonban a Kis Tigris Gimnáziumban. Borsodba 2007-ben Derdák Tiborral érkeztek, mert tudták, hogy arrafelé komoly gondok vannak a cigánygyerekek oktatásával. Ma már Ózd, Sajókaza, Hegymeg és Alsózsolca településeken működtetnek érettségit adó gimnáziumot, sőt Sáta községben általános iskolát.

Munkájukat állami szinten is elismerik, 2012-ben ötéves köznevelési megállapodást kötött velük az Oktatási Minisztérium és ugyanannyi normatívát kapnak, mint a többi egyház. Iskolarendszerükben félezernyi gyerek tanul, akik Orsós János szerint egy célcsoportból kerülnek ki. Lehet, hogy nélküle az alulképzettek táborát szaporítanák.

Fizetésének többszörösét kereshette volna Brüsszelben, ahová Mohácsi Viktória képviselő hívta asszisztensének. Visszautasította az ajánlatot, mert úgy érezte, neki továbbra is ebben az országban van feladata. Úgy fogalmaz, életét arra szenteli, hogy emberek sorsán változtasson, bár tudja, globális mércével nézve mindez csak álom marad. Csakhogy dr. Ámbédkárnak, aki 1956. október 14-én áttért a hindu vallásról a buddhistára, azon a napon  félmillió követője volt. Jelenleg 30 millióan vallják magukat buddhistának, és Orsós Jánosnak ez lebeg a szeme előtt.

Nem felejti el rokonságát, hiszen hat testvérének 35 gyereke van. Egy unokahúga már Sajókazán szerzett érettségit, a másik jövőre végez. Gyerekkori lakóhelyén egyre több az iskolázott fiatal, tehát valami elindult Baranyában is, ahová visszavágyik.

Most ennél előbbre valónak tartja, hogy létrehozzanak egy kollégiumot a hátrányos helyzetű fiatalok számára. Ez azért lenne létfontosságú, hogy egy központi helyen minél több eldugott falu gyermekei kapjanak lehetőséget a minőségi oktatásra és a tanórán kívüli foglalkozásokra.

(Északkeleti Almanach 28. kötet In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2012.)

(Fotó: Turay Balázs)

A cikk forrása

Beszélgetés Orsós Jánossal 2014. április 11-én 17.00-kor a POP-ban 
(1075 Budapest, Király u. 11.).