Valamivel rendhagyóbb beszámolóval készülök a blogba, ahelyett, hogy az itt feldolgozott témával foglalkozó intézményekről és szervezetekről írnék, saját tapasztalatomról számolok be. A szabadság, egyenlőség kérdése, ezek megítélése, megélése és átélése ugyanúgy központi szerepet kapnak írásomban.
Mindig is különösen érdeklődtem a börtönök világa iránt, bár a mai napig nem tudom, honnan ered ez a kíváncsiság. A rácsok mögötti különös, a valóditól teljesen eltérő világ, saját szabályokkal, normákkal és rutinnal olyan tabu témának számít, ami általában két reakciót vált ki az emberekből. Vannak, akik a ”Jó helyen vannak ott, nem érdekel mi történik velük!”- felkiáltással elintézik a témát, mások- és azt hiszem a látogatás előtt magam is ebbe a csoportba tartoztam- a börtönélet titokzatosságára, durva agressziójára és a visszaélésekre kíváncsi.
Egy ismerősöm, aki az ELTE jogi karán tanul felajánlotta, hogy csatlakozhatok egy börtönlátogatásra, amit az egyik büntetés-végrehajtás tárgyat oktató professzor szervezett. Mint később kiderült számomra, a professzor nagy híve az ilyen ’kitelepített’, gyakorlati óráknak és lássuk be, van is benne némi igazság- hol lehetne jobban megérteni és átlátni a büntetés-végrehajtást mint magában az intézményben, ahol folyik.
A cél a Márianosztrai Fegyház és Börtön volt, ami egy igazán festői környezetbe illeszkedő, kevésbé bájos büntetés-végrehajtási intézmény. A látogatás célja egy áthatóbb betekintésként volt aposztrofálva a börtön falai mögötti életbe, az intézmény működésébe, elveibe, programjaiba, filozófiájába. Bárki, aki véres, erőszakos történetekről, leleplezett börtönőri visszaélésekről, molesztálásról, a börtöntársadalom hierarchiájában előrejutásért küzdők kétségbeesett cselekedeteiről és egyebekről vár részletes leírást, csalódnia kell. Ettől függetlenül felkavaró, de mindenekelőtt gondolatébresztő „kiránduláson” volt szerencsém részt venni.
Hogy a teljes élményt átélhessük, a Márianosztrai Fegyház és Börtön dandárparancsnoka, Biczó László várt minket a szobi vasútállomáson egy rabszállító autóval és sofőrjével. Igazán stílusosan érkeztünk a börtönbe, ha lehet ezt a kifejezést használni. Amikor az egyre érdeklődőbb és izgatottabb csapat beszállt és elfoglalta helyét a rabszállítóban, számomra végérvényesen megosztóvá vált az egész élmény. Nem ismeretlen kifejezés a katasztrófa turizmus, az emberek veleszületett, olthatatlan kíváncsisága a negatív és megrázó látványra, élményekre nem új keletű tulajdonság. Én ehhez hasonlítanám az utazásunkat az egyik aspektusából. Megtapasztalhattuk milyen rabszállítóval utazni, végigjártuk az intézmény különböző részlegeit: a fogházat, börtönt és fegyházat (ugyanilyen sorrendben szorult össze kicsit a gyomrunk), magánzárkába és 10 ágyas cellába is besétálhattunk, megkóstoltuk a börtönkosztot, egyszóval börtönturistákká váltunk. Tisztában voltunk vele, hogy szabad emberként érkeztünk és így is fogunk távozni. Elképzelni sem tudom azt az utat a börtön felé a rácsos ablakú rabszállítóban úgy, hogy tudom, hosszú ideig, sőt, akár örökre ez lesz az utolsó utam. Érdekes volt megtapasztalni mennyire fojtogató és pánikba ejtő a fegyház fokozaton lévő 3 ágyas, miniatűr cellák hangulata- de ennél közelebb nem kerültünk ahhoz, mit élnek át valójában az itteni elítéltek. Kivéve, ha kérdeztünk. Lévén, hogy nagyon úgy tűnt, sokáig nem lesz hasonló esélyem ellátogatni egy büntetés-végrehajtási intézetbe sem úgy, hogy ott nem egyszerű bámészkodóként, hanem joghallgatóként, valódi kritikusként tekintenének rám- én bizony kérdeztem.
Márianosztra felett egy magaslaton áll a pálos rend hajdani kolostora, aminek a története a 14. századra nyúlik vissza. Lajos király utolsó éveiben sokszor megfordult a kolostorban, hogy "ima és elmélkedés közt merítsen erőt nagy birodalma ügyeinek intézéséhez s a maga erősítéséhez." Bár a kolostor és templom a törökök hadjárata során megsemmisült, azonban ezeket később újjáépítették. A kolostor épületét a kormány igazságügyi érdekből az 1858. évtől kezdve 40 évre kibérelte, s fegyintézetté szerveztette. Sokáig a börtön apácák által vezetett női fegyház volt. Napjainkban –a professzor szavaival élve- azokat a problémás eseteket hozzák ide, akiket nem szívesen fogadna be más intézmény. Azalatt az egyetlen nap alatt, amit itt töltöttem, a benyomásom az volt, hogy a dandártábornok haladó szellemű, nyitott, de szigorú vezetője az intézetnek. Talán nem is várunk mást egy börtön parancsnoktól. Kezdeményezései azonban mind afelé irányulnak, hogy a márianosztrai börtön egy minél jobban átlátható, sőt a szó legszorosabb értelmében- átjárható börtön legyen. Egy zarándokút vezet ugyanis keresztül a börtönön, amit a mostani börtönparancsnok kihasznált, hogy filozófiáját hirdesse. Míg elődei vezetése alatt a zarándokösvény két befalazott, monumentális börtönfal között vezetett át, ami mögött titkok voltak sejthetők; manapság egy masszív, de teljesen átlátható kerítésen keresztül bárki betekintést nyerhet, mi történik „odabent”. A dandártábornok szimbolikusan azt akarta mindenki tudtára adni: az ő intézményében nincs helye megválaszolatlan kérdéseknek.
Ahogy végighaladtunk az épület különböző szárnyain, hangulatunk igen rapszodikussá vált. Míg a börtönkönyvtár látványa és minősége elképesztett minket, az ott szorgoskodó elítéltek udvariasak voltak, a professzor úr még érdemben el is tudott velük beszélgetni az irodalomról, addig a fegyház részleg (ahol a legszigorúbban őrzött, komolyabb bűnözők vannak elhelyezve) nyomasztó és kellemetlen volt. Ott éreztünk magunkon egyedül zavarba ejtő pillantásokat, hangosabb szóváltásokat, sőt, egy esetben még dulakodásnak is szemtanúi voltunk egy apró cellán belül. Annak ellenére, hogy egy légtérben sétáltunk a – minden túlzás nélkül állíthatom – gyilkosokkal, a helyzet abszolút urai maradtak kísérőink, így nem éreztünk különösebb félelmet.
A számomra legszimpatikusabb kezdeményezések közül kiemelnék néhányat röviden.
A börtön vezetése hisz abban, hogy nem elegendő elzárni a külvilágtól az elítélteket, azokat fejleszteni, motiválni kell, hogy büntetésük tevékenyen, érdemi munkával teljen. A dandártábornok hisz a rehabilitációban és annak aki megérdemli, igenis sok bizalmat szavaz. Láttunk a börtön falain kívül, felügyelet nélkül kertészkedő elítélteket, akik kivívták maguknak ezt az idézőjeles szabadságot jó magaviseletükkel. Láttunk önkéntes alapon működő nyelvórákat, ahol az egyik elítélt oktatta angolra az iskolapadban ülőket. A dandártábornok beszámolt az „Elítélteket a szabadba” programról, miszerint minden karácsonykor elítéltek díszítik fel a márianosztrai főtéren felállított karácsonyfát. Kérdésünkre, hogy milyen lelkesen fogadják ezeket az újító törekvéseket Márianosztra lakói, a tábornok úr csak legyintett:
„ 3 féle ember él itt Márianosztrán. Aki dolgozott már a büntetés-végrehajtási intézményben, aki jelenleg itt dolgozik és aki itt fog.” – A lakosok tehát támogatják és elfogadták a helyzetet.
Számomra az egyik legcsodálatosabb és meglepő élmény a börtönkápolnába való látogatás volt. A láthatóan frissen felújított falakat professzionális, művészi freskók díszítették. Mint később kiderült, ez azoknak az elítélteknek a több havi munkája, akik jelentkeztek és kiválasztották őket a freskófestő tanfolyamra.
Lehetőségünk volt az elítéltekkel is beszélni néhány szót- nyilván nem olyan szabadon, mint a börtön személyzetével. Számomra hamar kirajzolódott, hogy az egyetlen stratégia, amivel épp ésszel túl lehet élni a szabadság vesztést az az, ha egy lehetőségekhez mérten normális életritmust alakítanak ki az igazi világtól elzárt, szűkös térben. Mert a való világban ugyan megfosztották őket a szabadságtól, ebben a kicsi, komoly szabályrendszerrel átitatott rendszerben visszanyerhetnek valamit ebből a korlátozott szabadságból: olvashatnak, képezhetik magukat, tanulhatnak nyelveket, sportolhatnak, sőt- ha épp úgy tartja kedvük- lenyűgöző, freskókkal díszíthetik a börtönkápolna frissen mázolt falait – egyszóval amennyire ez lehetséges- embernek érezhetik magukat.
Bármennyire is őszintének és nyitottnak tűnt az intézmény és annak személyzete- nem állíthatom, hogy a megtervezett látogatás a teljes valóságot adta vissza. Az tény azonban, hogy az intézményparancsnok névről ismerte a rabokat és azok történetét, tény, hogy a saját szememmel láttam, ahogy többen is magukhoz intenek egy-egy börtönőrt, hogy valamit megbeszélhessenek, tény, hogy bármennyire nevetségesen is hangzik- rendet és főleg békességet árasztott számomra a hely. Bár eleinte óvatosan éltünk a kérdezés lehetőségével, a látogatás vége felé olyan kérdésekkel fordultam akár a dandártábornok, akár az őrök felé, amit álmomban sem mertem volna elképzelni, hogy lehetőségem lesz feltenni – és megítélésem szerint őszinte választ kapni rájuk. Az az egy biztos, hogy Márianosztrán a rácsok mögött szabad a gazda, kérdezni ér és érdemes is.
